A 150 évig tartó török uralom, az állandó hadműveletek miatti lakosságfogyás e vidéken a szőlőművelést is rendkívül hátrányosan érintették. A török hódoltság idején a terület fekvése miatt nagy károkat szenvedett, mivel itt haladt át a Győrt Székesfehérvárral összekötő hadi út, és a csókakői várban török helyőrség állomásozott. Ebből az időből ismert adatok szerint e tájon kb. 2400 négyszögöl szőlőterületet műveltek. A török sereg kivonulás közben felgyújtotta a településeket és ekkor elpusztultak a szőlőültetvények is. Újabb borászai fejlődés csak a Rákóczi-szabadságharc 1710. évi bukása után következett be. A fellendülésben jelentős szerepe volt a 18. század elején a Hochburgok, majd a Lambergek által a környékre telepített kapucinus rendnek és német telepeseknek, akik magukkal hozták korszerűbb eszközeiket és fejlettebb munkakultúrájukat. 1694 és 1696 között a kapucinus barátok rendházat alapítottak Móron, nagyban segítve a szőlőtermesztés fejlesztését is. A móri kapucinusok szoros kapcsolatban álltak tokaji rendtársaikkal, akik a hagyomány szerint szőlővesszők küldésével segítették a szőlők újratelepítését. A borvidék későbbi fő fajtáját, az Ezerjót is ők telepítették meg. Bár a legfontosabb szőlőterületek akkor Csókakőn voltak, 1758-ban Mór mezővárossá válásában minden bizonnyal a szőlészet-borászat fellendülése is szerepet játszott. A móri szőlőtermesztés korabeli jelentőségét mutatja Mór mezőváros 1768-ból származó pecsétje, melynek egyik oldalán egy szőlőtőke és egy szőlőfürt található. E korszakban a környék szőlőtermelő parasztjai évtizedeken át küzdöttek a Lamberg-uradalommal terheik enyhítéséért és a szabad borkimérés jogáért. 1791-ben ez a konfliktus a borkimérés eltiltását követően lázadássá fajult, sőt a móri parasztok jogaik védelmében közvetlenül I. Lipót császárhoz fordultak. A népmozgalmat végül 700 katona kirendelésével, és számos résztvevője bebörtönzésével törte le a vármegye nemesi vezetése.

A 19. század elejére Mór jelentős vásárvárossá fejlődött. A szőlőket gondosan ápolták, mivel a borértékesítés a városnak és az uradalomnak is jelentős bevételt hozott. A történelmi feljegyzések tanúsága szerint 1834-ben szüreteltek először a borvidéken aszúbor minőségű szőlőt. A 19. században a Móri borvidék borai jó szállíthatóságuknak köszönhetően egyre nagyobb mennyiségben kerültek az osztrák kimérésekbe, sőt még az osztrák császári család asztalára is került belőle. A hagyomány úgy tartja, hogy a nászéjszakán elfogyasztott Ezerjó jótékony hatása biztosítja a fiúgyermek áldást, ezért a népes osztrák uralkodói családban gyakran sorra kerülő frigyek alkalmával elmaradhatatlan ajándék volt az üveg móri bor. A paraszti termelők helyzetét a század második felében jelentősen javította, hogy 1868-ban eltörölték a szőlődézsmát, bár a földesurakat kártalanítaniuk kellett. Ebben az időszakban a móri bor eladási ára olyan magas volt, hogy a magyar borok közül csak a tokaji borok előzték meg. Ez a kedvező időszak az 1875-80. közötti filoxéra-vészig tartott, mely elpusztította a szőlőültetvények jelentős részét.

A század végén az állami segítséggel megvalósított újratelepítéseknek köszönhetően indulhatott meg az újabb fejlődés. A Földművelésügyi Minisztérium javaslatára a borvidéken a magyar Riparia souvage és a francia Viala alanyokat használták, és a szintén francia direkttermő Jacquez és Herbemont fajtákat telepítették. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy e külföldi fajták számára a talaj és az éghajlat kedvezőtlen, ezért a borvidéken nem is terjedtek el. A móri borokat, így a Móri Ezerjót a 20. század elején bécsi borkereskedők ismét nagy mennyiségben szállították Ausztriába. A PALLAS Nagy Lexikon 1891. évben a következőket írta a móri borról: "Fejér vármegye terményei a természet mindhárom országából számosak…" Szőllőmüvelése a filloxera pusztításai folytán tetemesen csökkent. A szőllők pótlása azonban teljes erővel halad, s ma már több mint 600 hold homoki szőllő telepíttetett. Az amerikai oltványokkal való védekezés is mindinkább terjed, mit a megye területén szétszórva felállított 24 amerikai szőllőtelep nagyban elősegít. Legjobb borok termettek: Moór, Csókakő, Vál és Rác-Almás környékén. A moóri szeszes és kevéssé savanyu borokat szivesen vásárolták az osztrák savanyubb és gyengébb borok javítására. 1890. termett 147,245 hl. must, 89,745 hl. fehér, 3479 hl. vörös, 9553 hl. siller bor s 20 hl. finom "csemege-bor."

Bár a vidék első hegyközsége 1882-ben Csákberényben jött létre, 1901-ben az akkori móri képviselőtestület kérelmezte először a hatóságoktól, hogy önállóan is nevesítsék a móri borvidéket. A 20. század első felében bekövetkező fejlődésnek köszönhetően Mór még inkább a környék központjává vált és 1928-ban végre rendeletbe iktatták a Móri borvidék létrejöttét is. A minisztérium döntése értelmében kb. 1156 hektár területtel létrejött a Móri borvidék, amely akkor Mór, Csókakő, Söréd és Csákberény településekre terjedt ki. 1922 tavaszán Móron először borkiállítást rendeztek, majd az 1929-es budapesti kiállításon is szerepelt móri bor.

A fellendülésben az 1930-as évek elején a világgazdasági válság okozott komoly visszaesést. Az osztrák borexport a magas kiviteli vámok miatt jelentősen visszaesett. A bor előállítási költsége literenként körülbelül 30 fillér volt, értékesíteni viszont csak 16-20 filléres áron lehetett. A válság miatt a szőlőterületek nagysága az 1914. évi 1320 hektárról 1935-re 950 hektárra zsugorodott. Az értékesítési nehézségek megoldására megalakult a Mórvidéki Egyesült Bortermelők Rt., majd 1934-ben a móri borok népszerűsítése céljából megtartották az első Móri Bornapot. A gondok ellenére a II. világháborúig a lakosság legnagyobb jövedelemforrása a bortermelésből és az ehhez kapcsolódó különböző szakmákból származott. A II. világháború idején a szőlőterületek újra növekedni kezdtek és 1944-re elérték a 1060 hektárt. A móri bor jellegének megőrzése céljából a direkttermő fajták telepítését a háború alatt betiltották. Ez a növekedés a német nemzetiségűek 1947. évi kitelepítésével megtorpant, mivel a helyükbe betelepítettek nagy része nem mezőgazdasági munkás volt és nem értett a szőlőműveléshez.

A II. világháborút követően készült értékelés szerint hazánkban a legjobb állapotú szőlők a soproni és a móri borvidékeken voltak, de az egyéni borosgazdákra mégis nehéz idők következtek a beszolgáltatási rendszer bevezetése és az erőszakos kollektivizálás miatt. Az új termelési rend jegyében 1949-ban alapították meg a Móri Állami Gazdaságot, majd 1950-ben megalakult a móri Szőlészeti Kutatóintézet. Létrejöttek a szőlőtermelést is folytató mezőgazdaság termelőszövetkezetek, melyek 1960-ban Kossuth Tsz néven egyesültek. A szocializmus időszakában a Móri borvidéken a nagyüzemi szőlő- és bortermelés vált jellemzővé, a magas művelésű szőlők telepítése illetve az ültetvények magas művelésre való átalakítása 1961-ben kezdődött. A nagyüzemi szőlészet mellett a szövetkezeti szakcsoportokban folyt még jelentősebb mennyiségű szőlőtermesztés. Az 1970-es, 80-as években a borvidéken a szőlőművelés, feldolgozás modern technológiai hátterét, a szükséges tárolókapacitásokat és az értékesítési lehetőségek jelentős részét a Móri Állami Gazdaság biztosította. Az 1990. évi rendszerváltást követően az Állami Gazdaságot és a Kossuth Termelő-szövetkezetet felszámolták, borászati kapacitásait megszüntették, a privatizációval a borvidék sorsa így újra a helyi döntéshozók és az egyéni gazdák kezébe került.